2016. július 16., szombat

Egyedül

Egyedül


Fandom: Avengers
Páros: Stucky

Egy tegnapi hirtelen jött headcanonból írt egyperces, vajon hogy érezne Bucky, ha Steve meghalna, miután újra egymásra találtak. Nagyon angst és nagyon jól esett végre egy ilyen kis gyors szöszt írni, úgyhogy
fogadjátok szeretettel.


Amikor a pajzs a földre esett, nem hitte el

Fénylik a kezében a tisztított pajzs - nem az övé, de mégis, a fém érintése idegen és mégis ismerős, ahogy végigsimít a szélén. Szeretettel simít rajta, akárcsak egykori gazdájának az arcát, de a keze ökölbe szorul, mikor ujjai a csillaghoz érnek. Nem tudja megtenni, képtelen rá, és mikor feleszmél, hogy folynak a könnyei, zokogva görnyed össze.

Amikor Steve teste a földre zuhant, az nem volt valóság

Falhoz vágja a sisakot, azt az ostoba kéket az A-val rajta, és mindent, amit jelent. Ordít a falnak vagy inkább magának, egy istennek, aki meghallja a szitokszavait, valakinek vagy a semminek, mert már úgyis mindegy, mert senki nincs, aki meghallgatná. Nem érdekli, hogy a fémkar csontot tör vagy fát, hogy már vak a könnyektől, mikor a falat püföli és arról lehullik a szivacsos védőburkolat, nem érzi, hogy a bütykei véresek és hogy nem kap levegőt a portól.

Azt hitte, még lélegzik, amikor odarohant hozzá és térdre zuhant mellette

Natasha megpróbál hatni rá, de nem hajlandó beszélni vele. A SHIELD pszichológusai és a gyógyszereik nem segítenek, tudja jól, mert sem a tabletta, sem a szavak nem segítenek a fájdalmán. Steve volt mindene, mióta kiszabadult a Hydra fogságából, ő volt a lelke és ő volt az élete. Mi maradt neki ezek után? Az emléke? Túl kevés emléke volt, hogy bízzon bennük és elegek legyenek.

"Steve megsérült!" ordította, ahogy maga felé fordította és a karjába fogta, nem törődve a többiekkel

"Hogy hagyhattál itt?!" - és ez az első alkalom, hogy kiabál a ruhával, de az utolsó is. Addig átkozza, amíg már nincs hangja, de amikor felé nyúl, hogy újra eldobja magától, a keze megreszket a ruha felett és végül csak rámarkolva gyűri össze és húzza közelebb, hogy átölelhesse, miközben leereszkedik az ágy mellé.

Nem hitte el, mikor Natasha azt mondta "Rogers halott"

A temetésén öltönyt visel, mert nem volt képes ránézni egyik egyenruhájára sem. Kényelmetlennek és nevetségesnek érzi az öltözéket, de a szeme száraz, ahogy nézi, hogy a koporsót hozzák. Ő nem vállalta - félt, hogy összezuhanna, ha csak meg kell érintenie, így úgy döntött, inkább nemet mond. A haja kivételesen rendesen hátrafogva, de idegesíti, hogy nem érzi az anyagot a fémkaron, így a rendes kezével folyton önkéntelenül is meghúzza az öltöny ujját. Csak akkor hagyja abba, amikor Natasha megfogja a kezét és összefonja az ujjaikat. Bucky nem néz rá, de visszaszorítja a kezét.
Senki nem látja, csak ő, mikor Bucky a temetés végén térdre zuhan a sír mellett a fűben és zokog.

Nem akarta elengedni, amikor a Clint megpróbálta lefejteni a karjait a testről

Iszik, de csak a mozdulat miatt - nagyon sok alkohol kéne ahhoz, hogy le tudjon részegedni, de a perzselést a torkában így is érzi, és ez az, amire szüksége van, hogy érezze, valahogy ő nem halt meg abban a csatában, Steve-vel együtt. Végig a ruhát nézi, ahogy megdönti az üveget, így mikor legközelebb a szájához emeli, félúton megakad a mozdulatban. Bizonytalanul pillant a folyadékra, majd inkább lerakja az asztalra. "Steve nem ezt akarná" - sóhajt és a fürdőbe indul.

Amikor elvitték a testét, a pajzsot ő vette fel


Amikor megjelenik az egyenruhában, a kezében a pajzzsal, mindenki megdöbben, mert nem hitték volna, hogy egyáltalán látják még az edzőtermen és a szobáján kívül. A haja újra rövidre vágva, az arca frissen borotvált, de a szeme csillogását soha nem kapja már vissza. "Kapitány" - először Sam áll fel, majd Clint és lassan követik a többiek is.

Senki nem látta, mikor az ő kezéből kiesett a pajzs, ahogy térdre zuhant a zokogástól

Azt látják, amikor a pajzs a kezében van és az egyenruha rajta, mert Steve emléke megköveteli tőle, hogy erős legyen, amikor a ruhát hordja. Azt soha, senki nem látja, de mindenki tudja, hogy az estéken, amikor egyedül van, a pajzs kizuhan a kezéből és Bucky egyedül marad.

7 megjegyzés:

  1. Omg, angst, tőled! Bombabiztos recept az én lerúgásomra, amit mindig élvezek. Gyönyörű novella volt, egy pillanatra én is Stucky shipperré váltam általa. Mestermű, köszönöm az élményt! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira szeretlek téged, meg a csodás kommentjeid, szívem, köszönöm! <3

      Törlés
  2. (Még mindig sírok emiatt, how dare you, most bánatomban Bosszúállós pizsigatyában gubbasztok a takarómba csavarva egy tábla csokival, shame on you.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Luv ya dear <3 Kapsz egy ölelést mert tudom, hogy imádod, ha szenved ez a két cukormókus *ölel*

      Törlés
  3. Szia!

    Ó, jézusom. Tudatom veled, hogy megríkattál, ami azért ciki, mert éppen a munkahelyemen vagyok, és próbálok normális, funkcionális emberi lénynek kinézni. (Nem sikerül.)

    Na. Szóval. Hol is kezdjem. Legalább neked jólesett írni... már a leírásból tudtam, hogy ez durván fog érinteni, de nem gondoltam, hogy ennyire. A dőlt betűs tagadással indítani és aztán ezeket a beszúrt mondatokat, amikből kirajzolódik az a néhány végzetes perc (másodperc?), nagyon jó ötlet volt. Az is, hogy nem tettél pontot a mondat végére, meghagyva nekünk a befejezetlenség érzését.

    Bucky, amint zokog. Erőteljes kép, főleg nekem, aki sosem képzeltem egy kifejezetten sírós típusnak, épp ezért különleges jelentőséget kap minden alkalom, amikor könnyezik. Az az ultimate, feldolgozhatatlan mentális és érzelmi kín jele.

    Éreztem benne a tagadás mind az öt fázisát: a tagadást, a haragot, a depressziót, a kissé kifordított alkudozást (nekem ez volt a "Steve nem akarná" jelenet), és azt, hogy az "elfogadás" nem teljes, soha nem lehet teljes, mert a depresszió mindig megmarad Buckyban ("szeme csillogását soha nem kapja már vissza"), egyszerűen csak összekaparja magát, mikor mások is láthatják. Basszus, talán ez az, ami a leginkább ütött, hogy igen, egy ilyen után Buckynak igazából nincs tovább, a kötelességtudat és a tisztelet Steve iránt viszi tovább, de ő is meghal belül. Jaj. Érted.

    A többieket szerettem. Nat kézfogását, Sam megszólítását, a tisztelgést (főleg annak fényében, hogy a képregényekben ő is átveszi Kap helyét egy jó ideig, és itt ő az első, aki elfogadja Bucky új státuszát és szerepét).

    Összetörtél, de nagyon, én meg vagyok olyan idióta, hogy még meg is köszönöm neked... Mazochizmus a köbön. Sokszor fogom még olvasni ezt az egypercest, ha azt akarom majd, hogy fájjon valami, mentem kedvencek közé.

    Üdv:
    Bucky Barnes, Kritika Klub (a Merengő Fórumon megtalálsz minket)

    VálaszTörlés
  4. *gyász mind az öt fázisát. Látod, még írni se tudok a sokktól :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Annyira nagyon drága vagy, hogy keblemre, zsepi neked, meg egy függöny, hogy ne lássanak a munkahelyeden. Köszönöm ezt a csodás, hosszú kommentet, meg hogy rám találtál, meg izé, azt se tudom, mit mondjak.
      Fel foglak keresni titeket, bár már nagyon rég nem jártam Merin, annak ellenére, hogy ott kezdtem a pályafutásomat, még egyszer nagyon köszönöm és ismeretlenül is nagyon szeretlek!

      Puszi:
      Tatsu

      Törlés